Ezusthid Ch.1.

1. fejezet: Valhalla

Alig egy napja, hogy megírták a tesztet, amit csak úgy hirtelen bejelentettek a végzősöknek, Mikolt máris kétségek között ült két barátja között a második emeleti folyosó végén, és azt latolgatta magában, hogy talán az egész jövőjét teheti tönkre azzal, ha ez a tesztet elrontotta. Persze az is lehet, hogy kiválóan sikerült. Viszont nem értette, hogy miért nem a tanáriba hívták őket, akkor legalább a kényelmes fotelekben ülve várhatnák Lovassy tanár urat. Ezzel szemben a B épület második emeletére rendelték őket.

– Szerintetek a teszt miatt hívott ide minket Lovassy? – kérdezte a lány.

– Minden bizonnyal – mondta a balján ülő fiú, Kirill, és összehúzta a szemöldökét. Kirillt tartotta Mikolt a legintelligensebbnek az évfolyamtársai közül. Talán csak egy valakit tudott volna mondani rajta kívül aki még okosabb, az osztálytársát, Félixet.

– Délelőtt Félixet és Melindát is idehívta, de azóta nem tudtam velük beszélni – jegyezte meg Mikolt. Biztos volt benne, hogy Félix nem ronthatott el semmilyen tesztet, így nekik sem sikerülhetett rosszul.

– Akkor nem lehet semmi baj! Félix egy zseni! – A lány balján ülő Leó is ugyanarra a következtetésre juthatott. A fiú megette az utolsó falatot a csokijából, majd felállt, hogy megkeresse a kukát. Jobb ötlete nem lévén a mosdóban lévő szemetesbe dobta a papírt.

– Jó napot, tanár úr! – köszöntötte meglepetten Lovassyt, aki éppen akkor haladt el az ajtó előtt, mikor a fiú kilépett rajta. Hangját hallva Mikolt és Kirill is felpattantak a padról és már állva várták a tanárt.

– Jó napot! – köszöntötte őket a tanár kimérten. – Gondolom sejtik, hogy a teszt miatt hívattam ide magukat. – A diákok csak bólogattak, és idegesen várták, hová vezet ez az egész. – A tesztjeik különösen jók lettek… – A három végzős megkönnyebbülten nézett össze, viszont Lovassy arckifejezését meglátva rájöttek, hogy a tanár még nem fejezte be a mondandóját. – …és ezért még sok dolgunk van.

Lovassy egy apró, furcsa alakú kulcsot vett elő a zsebéből és a 24-es terem ajtajához lépett. Mikolt még soha senkit nem látott abba a terembe bemenni vagy kijönni, és az ajtaja mindig zárva volt. A tanár kulcsa viszont különös könnyedséggel fordult a zárban, az ajtó viszont meglepően nehezen nyílt, mintha nem is fából lett volna, mint a többi teremé.

A teremben sötét volt. A fiatalok bizonytalanul álltak az ajtó előtt, miközben a tanár rájuk vissza sem nézve, határozottan átlépett a küszöbön, majd eltűnt. Mikolt kérdőn nézett a barátaira, s végül Leó talált magában annyi bátorságot, hogy Lovassy után induljon. Mikolt szorosan követte a fiút, végül Kirill is átlépte a küszöböt. Mikor mindannyian a teremben voltak, az ajtó halkan becsukódott mögöttük és szinte ugyanabban a pillanatban fáklyák lobbantak fel a fal mentén.

A terem kétszer vagy háromszor nagyobb volt, mint valójában lehetett volna. A falak simák voltak, szürkék és hidegek. A terem közepén oszlopsor futott végig, egyenes utat szabva a sor végén lévő oltárrá alakított trónszékig. A szék körül a kis mécsesektől egészen az embermagasig gyertyák égtek, megvilágítva a támla fölé helyezett festményt, melyen szintén a trón szerepelt, benne egy fenségességet árasztó és félelmet követelő alakkal.

– Ez semmiképpen nem lehet itt – jelentette ki határozottan Kirill. Ő volt a legracionálisabb hármuk közül, de most úgy tűnt, mintha kicsit meg lenne rettenve.

– Ez egyszerűen elképesztő! – lelkesedett Mikolt. Hangja pár másodpercig visszhangzott a teremben.

– De mégis hol vagyunk? – tette fel a kérdést Leó a tanárhoz fordulva, helyette azonban Mikolt válaszolt.

– Ha jól sejtem, ez a Valhalla – mondta töprengve a lány, miközben a trón feletti festményt nézte. – A skandináv főisten, Odin terme, ahová a csatában elestek kerültek, hogy az isten seregét gyarapítsák a világvégén.

– De mégis hogy lehet ez a hely az iskolában?

– Valójában már nem az iskolában vagyunk, és ez természetesen nem az igazi Valhalla, csak egy másolat egy világok közötti térben. A tesztjeitekben rejtett kérdések voltak, amik alapján kiderült, hogy nagy bennetek a mágikus potenciál. Ezért ezután ez lesz a ti edzőtermetek.

– Mágia? Ez elég nevetségesen hangzik… – jegyezte meg kétkedve Leó.

– Van rá más magyarázatod, hogyan lehetne mindez itt? – kérdezte a tanár karját széttárva körbemutatva a teremben.

– Nos…ööö… – motyogott zavartan a fiú, de nem igazán tudta, mit válaszolhatna.

– Még ha el is fogadjuk, hogy létezik mágia – találta meg a hangját az első sokk után Kirill –, és mi képesek vagyunk a használatára, akkor mi az oka, hogy itt vagyunk?

– Éppen erre akartam rátérni – mondta szigorúan Lovassy, majd belekezdett a magyarázatba: – Mint már számotokra is kiderült, nem csak az általatok ismert világ létezik. A Szervezet, ahová mostantól ti is tartoztok, öt világról tud. Ezeken kívül vannak világok közti terek, mint például ahol most is vagyunk. Természetesen a legtöbb esetben nem ilyen könnyű az átjárás, ahogy mi csináltuk, de van rá lehetőség. Közismert babona, hogy teliholdkor legerősebb a mágia és a mágikus aktivitás. Ez valóban így is van, mivel a telihold fényekor nyílnak meg az átjárók a többi világra. Ezeket az átjárókat nevezzük ezüsthídnak.

– Szóval másik világokba fogunk utazni? – kezdett lelkesedni Mikolt.

– Nos, nem egészen. Ezeken az átjárókon csak apróbb lények tudnak átszökni, nekünk embereknek kevés ez az átjáró. A ti feladatotok az lesz, hogy ezeket a lényeket visszakergessétek, esetleg befogjátok, hogy ne árthassanak az egyszerű embereknek.

– És ehhez kellene edzés? – csodálkozott Leó. Az ő elképzelése szerint apró dolgokhoz nem kell nagy erőfeszítés, nemhogy edzés.

– Pontosan, mivel ezeket fogjátok használni – mondta a tanár és a zsebéből elővett három, alig hüvelykujj nagyságú tárgyat. Első pillantásra leginkább egy elnagyolt napkeresztre hasonlítottak, de a végük mégis kulcshoz hasonló volt.

– Mégis mire jók ezek? – kérdezte Leó. – Leginkább kabaláknak néznek ki…

– Ezek lesznek a fegyvereitek – jelentette ki határozottan Lovassy. – Vegyétek el őket!

A fiatalok bizonytalanul nyúltak a tárgyak felé. Nem igazán tudták elképzelni, hogy lehetnének ilyen kis keresztek a segítségükre, hacsak nem ördögöt űznek vele. Mikor Mikolt a kezébe vette a sajátját, úgy érezte egy kis melegség járja át, de csak egy apró pillanatra, mintha valójában meg sem történt volna.

– Egészen egyszerű a működésük – kezdett bele a magyarázatba a tanár, mert látta az arcokon, hogy nem igazán tudják mit tegyenek. – Próbáljátok a fegyvereitekbe koncentrálni a mágikus erőtöket. Ha jól csináljátok, akkor át fognak…

Mikolt markában hirtelen felforrósodott a kis tárgy. A lány szisszent egyet az égető fájdalomtól, és éppen elejtette volna a kis keresztet, mikor az megállt a levegőben és egy fénycsóva tört ki belőle. Nem telt bele egy másodperc sem, és még több fénycsóva kavargott csápként a lány előtt, egyre nagyobbak lettek, s velük együtt a kis kereszt is láthatóan megnőtt, és végül egy meglehetősen hosszú kard alakját vette fel. A lány teljesen le volt döbbenve, mégis automatikusan nyúlt a kardért, mikor azon kialudtak a fények.

Mikor a barátaira nézett, látta hogy ők is legalább annyira meg vannak lepődve, mint a ő maga, és Lovassy arcán is észrevette, hogy ő sem számított egy ilyen hirtelen eseményre.

– Nos – köszörülte meg a torkát a tanár –, valahogy így kéne csinálni.

A két fiú mély levegőt vett, majd Leó csukott szemmel, míg Kirill a kis keresztre meredve próbált koncentrálni. Pár másodperc múlva az ő markukból is kicsaptak a fénynyalábok, amik lassan megnőve majd elhalványodva Leó kezébe pallosként, Kirill tenyerébe pedig egyszerű kardként simultak.

– Hűha… – Ennyit tudott csak kinyögni Leó, és ugyanúgy mint két barátja, az eseményektől nyűgözötten állt a tanár előtt, kezükben az átváltozott kardokkal.

– Nos, mint mondtam, ezek lesznek a fegyvereitek. Viszont mikor nincsenek átváltozva, akkor kulcsként használhatjátok, hogy be tudjatok jutni ide, az edzőtermetekbe. – Miközben ezeket mondta, Lovassy elővette a kulcsot, amivel kinyitotta az ajtót, és az a kezében egy japán katanává változott. – Meg kell tanulnotok használni a kardjaitokat, hogy szembe tudjatok szállni a lényekkel, amikkel találkozni fogtok, és hogy se magatokat, se a társaitokat ne sebezzétek meg. Volt már valamelyikőtök kezében kard?

– Ha a poliészterből készült számít, akkor igen – mondta Leó nevetgélve, de mikor a pillantása a tanáréval találkozott, visszaváltott a komoly arcára.

– Én nem játékkardokról beszélek! – mondta Lovassy a hangját fel sem emelve, mégis rendre parancsolóan. – Ezek igazi fegyverek, igazi téttel. Azzal, hogy átváltoztattátok őket, bebizonyítottátok, hogy különleges képességek birtokában vagytok. Mostantól a Szervezet tagjai vagytok, úgyhogy vegyétek komolyan, mert akár az életetekbe is kerülhet!

Mikolt nagyot nyelt.

– És muszáj ezt elvállalnunk? – kérdezte a lány helyett Leó.

– Nincs sok választásotok – felelte Lovassy. – Ha nem tanuljátok meg kezelni a mágiátokat, az lassan felemészt titeket és az őrületbe kerget. Kevesen vannak, akik rendelkeznek ezzel az adottsággal. A Szervezet ezért is jött létre, hogy segítsen ezeknek az embereknek.

– És hogy megvédjük a többi embert a veszélyes lényektől. Azt hiszem megértettük – mondta a lány, és sokat sejtetően Leóra nézett. A fiú a szemét forgatva törődött bele a ténybe, hogy nem visszakozhat.

Eközben Kirill magában gyötrődött. Hármuk közül számára volt a legnehezebb elfogadni, hogy ilyesmi megtörténhet. Még hogy mágia! Micsoda hülyeség. De mégis mindennek valóságosnak kell lennie, hiszen tisztán emlékszik rá, hogy kint várakoztak, majd beléptek ebbe a lehetetlen helyiségbe. Ráadásul a szeme előtt változott át az a kicsi kereszt egy egészen nagy karddá.

– Hé, minden rendben? – helyezte a fiú vállára a kezét Mikolt. Kirillnek fel sem tűnt, hogy Leó már Lovassynak segített berendezni a helyet a gyakorláshoz.

– Ez az egész nonszensz… – dörzsölte meg az orrnyergét a fiú. – Még úgyis hogy ez a valóság, hogy tudjátok ilyen könnyen elfogadni?

– Minden kisgyerek arról álmodik, hogy különleges – mondta mosolyogva a lány. – Hogy harcos lesz, hős lesz, kezében egy fantasztikus karddal. Nekünk most megadatott, hogy olyan dolgokban vegyünk rész, amiket alig pár ember tehet meg. Gondolkozni ráérünk később is, most inkább élvezd!

Egy hosszú és fáradságos óra múlva fegyvereiket visszaváltoztatva, kissé pihegve léptek át a fiatalok a 24-es számú ajtón.

– Ha ezt tudom, magammal hoztam volna a tornacuccomat – jegyezte meg Mikolt, homlokáról letörölve pár izzadságcseppet.

– Lesz ez még rosszabb is, Lovassyt ismerve – jegyezte meg Leó, Kirill viszont hallgatott. Ő is fel volt dobva az edzéstől, és valahol legbelül benne is ott volt az a kisgyerek, aki akarta a varázslatot, de a mostani önmaga még mindig kételkedett.

– Szerintetek Félix és Melinda is kapott ilyen kis… izéket? – kérdezte Mikolt, mikor már kiléptek az iskolából.

– Holnap biztosan megtudjuk – vigyorgott két barátjára Leó, és búcsút intve nekik, hazaindult. Mikolt és Kirill a másik irányba indultak el.

– Láttam hogy élvezted – törte meg a hirtelen beálló csendet a lány.

– Ez igaz – mosolyodott el Kirill. – Csak… nem is tudom…

– Bizonytalan vagy – állapította meg Mikolt, mire barátja csak bólintott. – Tudod, én inkább csak félek. Félek attól, hogyha ma este lefekszem, akkor holnapra mindez eltűnik, mintha csak álom lett volna.

– Biztos vagyok benne, hogy az izomláz igazi lesz – mondta nevetve a fiú és megmozgatta az elfáradt karjait. Mindketten megálltak, mert az útjuk azon pontjához értek, ahol már nekik is másik irányba kellett indulniuk.

– Elhiszem, hogy nehéz feldolgozni. Nekem se olyan könnyű. Talán csak azért megy jobban, mert én álmodozó vagyok. Mindig is szerettem volna valami hasonlót.

– Én is eljátszottam már párszor a gondolattal, de hogy tényleg megtörténjen… Áh, nekem ez egy kicsit sok.

– Együtt végig tudjuk csinálni! – mondta biztatóan Mikolt és megpaskolta a fiú karját, majd az órájára pillantott. – A buszom mindjárt indul, de holnap találkozunk! – mondta, és már sietett is a megálló irányába. Tudta, hogy elég lelket öntött a fiúba, így a buszúton már csak az járt a fejében, hogy mindez tényleg maradjon meg holnapig.

Kirill bízott a lányban, ezért a hazavezető úton a délután eseményeit pörgette át újra és újra a fejében, hogy beleégjen az emlékeibe, és hogy így el tudja fogadni a valóságot. Mindezt azért, hogy erős maradjon. Nem lehet gyenge a barátai előtt.


Másnap reggel Leó széles vigyorral lépett be az osztályterembe. Igazán jól érezte magát, mivel az este az asztalára helyezett kis keresztet ébredés után is ugyanott találta. Most is ott lapult a zsebében, ahova indulása előtt tette.

Belépte után azonnal feltűnt neki, hogy a kelleténél többen vannak a helye körül. Melinda és Félix elmélyülten beszélgettek, és velük volt Mikolt is, akinek pár sorral hátrébb lett volna a széke.

– Helyet kérnék! – emelte fel a hangját a fiú, majd ledobta a táskáját a padra. Leült a székébe hogy előpakoljon, és feltette az égető kérdést: – Mi ez a gyűlés?

– Éppen a tegnapi napot beszéljük meg – felelte Melinda, szőke haját hátradobva.

– Szóval ti is kaptatok egy ilyet? – húzta elő az apró fegyvert a nadrágzsebéből.

– Így van – helyeselt Melinda, és felmutatta a saját keresztjét, amit a nyakláncára fűzött. – Az enyém tőrré változik át, Félixé pedig pisztollyá!

– Igen – morogta az említett, kényelmetlenül érezve magát, amiért nem maga mondhatta el a dolgot.

– És titeket miért hívtak be külön? – kérdezte Leó, miközben a reggeli szendvicsét bontogatta.

– Nem tudjuk – felelte Félix, még mielőtt Melinda kinyithatta volna a száját. – Éppen ezen vitatkoztunk, mikor ideértél.

– És csak ketten voltatok?

– Nem egészen – vigyorodott el Melinda és cinkosan barátnőjére nézett. Mindkét lány tekintete egy kicsit elhomályosult, majd végül Melinda bökte ki a választ a rejtélyre: – A mi csapatunkban van még Regös Zalán, a diákelnök is!

– Igazából ő nem most lett kiválasztva, hanem már két éve – javította ki barátnőjét Mikolt. – Szóval szerintem annyira nem is számít. Meg ők nem is tartottak edzést, mint mi.

– Vagyis mi vagyunk az erősebbek? – kérdezte Leó hátradőlve, de sokkal inkább kijelentésnek hangzott.

– Ez egyáltalán nem igaz – vágott vissza Félix.

– Akkor miért nem velünk együtt hívtak oda titeket is? – kérdezte kihívóan Leó, miután lenyelte az utolsó falatot.

– Talán mert Zalán csak akkor ért rá? – kérdezett vissza Melinda.

– Persze… – felelte Mikolt, és sejtette, hogy barátnője csak mentegetőzni próbál, mert nem jutott eszébe jobb visszavágás.

Vitájukat azonban Mikolt gyerekkori barátnője Piros szakította félbe:

– Órára kéne mennünk, Mohi! – szólt oda a lány Félixnek, aki csak némán felkarolta a cuccait és olyan nézéssel követte a lányt a haladó matekórára, hogy a többiek biztosak voltak benne, Piros még megbánja, hogy ezen a becenéven szólította a fiút.

Alig fél perc múlva az ajtón már Lovassy lépett be, megjelenésével minden szót elfojtva az osztályteremben, s szinte azon nyomban hozzá is kezdett a tanórához.

– És Kirillel mi van? Beszéltél már vele? – kérdezte súgva padtársától Melinda egy kis idő múlva.

– Nem tudom, ma még nem beszéltem vele – felelte Mikolt. – Titusszal jöttem suliba.

– Ja, persze… Titusszal… – fanyalodott el Melinda barátnője válaszára. – Tudod még mindig nem értem, miért vagy vele együtt.

– Mert jó vele – volt az egyszerű válasz.  – És az, hogy mit érzek Kirill iránt, semmin sem változtat.

– De már az előtt is bele… – Melinda hirtelen lehalkított a hangját, mert észrevette a tanáruk szúrós pillantását. – … voltál zúgva, hogy összejöttél volna Titusszal. És talán ő az egyetlen, aki nem tudja mit érzel Kirill iránt.

– Ne kezdjük el megint! – kérte barátnőjét Mikolt. – Már vagy ezerszer átbeszéltük, és
mindig arra jutottam, hogy egyszerűen nem úgy jöttek ki a lépések, de mindezek ellenére nagyon jó barátok vagyunk, és én ennek is nagyon örülök.

– És én ezt soha nem is értettem… – csóválta a fejét Melinda, mire padtársa egy nagyot sóhajtott és inkább a feladatra koncentráltak.


Közös ebédjük után Mikolt, Melinda és Félix együtt baktattak a 24-es ajtóhoz. Még mindig nehezen dolgozták fel, hogy a küszöbön átlépve egy másik világba érkeznek, hiszen mégis csak ez volt a második látogatásuk a Valhallába.

– Valójában nem egy másik világ – üdvözölte őket egy hang, s az oszlopok közül Zalán lépett elő. Magas volt, jóképű, szőke fürtjeit egy hajpánt tartotta vissza attól, hogy az arcába omoljanak. És persze okos volt. Mi sem bizonyította jobban, hogy az iskola történetének talán legjobb diákelnöke volt. A lányok egyszerűen imádták, és nem volt ezzel máshogy Melinda és Mikolt sem.

– Ezt mi is tudjuk – felelte incselkedve Melinda. – De így sokkal egyszerűbb kimondani.

– Ebben igazad van – mondta Zalán. – Leó és Kirill segítettek berendezni termet, úgyhogy ha gondoljátok bele is kezdhetünk az edzésbe.

– Lovassy most nem lesz itt? – kérdezte az eddig türelmesen hallgató Félix.

– Egy kis dolga akadt, de azt mondta később mindenképpen jönni fog, mert beszélnie kell veletek – válaszolt Zalán, majd intett nekik, hogy menjenek inkább a berendezett terepre.

Az oltártól balra három céltábla volt elhelyezve, s azoktól kicsit távolabb három bábuszerűség.

– Szóval nektek távolsági fegyvereitek vannak? – nézett kérdőn Mikolt kérdőn Zalánra. – lehet, hogy ezért hívtak külön?

– Nem hiszem – felelte a fiú. – Amennyire én tudom, nem lehet előre tudni vagy meghatározni, hogy a keresztek mivé változnak át a tulajdonosa kezében. De azt nem tudom, hogy a tesztekben hogyan szűrik ki az embereket, szóval lehet, hogy ott látnak valamit, ami alapján sejthetik, ki milyen fajta fegyvert fog kapni, és így csoportosítják az embereket.

– Veletek is így volt? – kérdezte Melinda, mire Zalán elmosolyodott.

– Nem egészen. Mikor két évvel ezelőtt megírtuk a tesztet, csak ketten voltunk alkalmasak a Szervezetnek, szóval nem volt okuk külön-külön behívni minket. De szerintem beszélgetés helyett inkább gyakoroljunk – mondta a fiú és a zsebéből előhúzott keresztet egy íjjá változtatta át.

Mikolt Leóval és Kirillel a bábukhoz vonult és kardjaikat előhívva az edzésbe fogtak, de a lány csakhamar azon kapta magát, hogy Zalánt bámulja, akinél ugyan se tegez, se íj nem volt, de amint kifeszítette az ideget, ujjai között ezüstös derengéssel egy nyílvessző jelent meg, s miután eltalálta a célt szerte is foszlott. Hirtelen azonban barátnője takarta el a fiút, és néma mutogatással a tudtára adta, hogy inkább gyakoroljon, mint bambuljon.

Nagyjából egy óra múlva, mikor már mindannyian kezdtek kifáradni, Lovassy is végre megjelent, a fiatalok pedig úgy döntöttek, hogy végre tényleg abbahagyhatják a gyakorlást.

– Meg kell mondjam, igazán gyorsan fejlődtök – jegyezte meg a tanár, és bár az arcán semmilyen érzelem nem látszódott, a diákjait mégis büszkeséggel töltötte el a kijelentése.

– Biztosan tudjátok, ma teliholdas éjszakánk lesz, ezért ma éjjel három fős csoportokban fogtok járőrözni a parton.

– Egész éjjel? – kérdezte Mikolt meglepődve. – De hát csak a hét közepe van. Holnap még tanítás, és délután edzésre is kell mennünk.

– Hogy fogjuk egyáltalán kibírni egész éjjel, hogy fennmaradjunk? – kérdezte Melinda.

– Vagy hogy egyáltalán figyelni tudjunk? – tetézte még Mikolt a problémáikat.

Lovassy levette a szemüvegét, és megdörzsölte az orrnyergét. Nem igazán szerette az ilyesfajta  nyafogást, de számítania kellett ezekre a kitörésekre, hiszen mégis csak újoncokkal van dolga, akik még nem sok mindent tudnak a Szervezet munkájáról. Végül nagyot sóhajtott és belekezdett a magyarázatba:

– Mindenek előtt, az őrjáratra mindenképpen szükség van, mivel nem engedhetjük, hogy az esetleg átszökő lények bárkit is bánthassanak vagy bármilyen felfordulást okozzanak. És mint már ezt egyszer elmagyaráztam, teliholdkor van a legnagyobb esélye, hogy ezek a lények átszökjenek a mi világunkba. És persze sokkal egyszerűbb megelőzni a problémát, mint hogy később kelljen levadászni őket.

– És mégis milyen lényekről beszélünk egyáltalán? – kérdezte Leó. – Vérfarkasokról vagy valami hasonlóról?

– Nem egészen. Az olyan lények sokkal képzettebb embereket igényelnek. Szerencsére még teliholdnál sem tudnak apró démonoknál nagyobb lények átszökni a mi világunkba.

– És ez az „apró démon” mégis mekkorát jelent? – kérdezte Félix. Nem igazán tudta elképzelni, hogy ez a név mit takarhat, de nem igazán volt bizalomgerjesztő a 'démon’ szó.

Lovassy megdörzsölte a halántékát. Nem szeretett ennyit magyarázni, de azért belevágott:

– Nos, az apró démonok valójában egy nagy csoportot alkotnak. Húsz centitől fél méterig terjedhet a magasságuk, legtöbbjük bőre sötét színű, szürke, fekete vagy vörös. A lényeg viszont az, hogy bármit láttok is átkelni a megnyíló hidakon, azt fogjátok el, vagy kergessétek vissza a híd túloldalára. Az őrjáratot pedig kifogjátok bírni, ha isztok ebből előtte egy kortyot – mondta a tanár és elővett a zsebéből egy tenyérnyi, zöld palackot, amit rögtön át is adott Zalánnak, megőrzésre. – Nem kell félnetek, a Sugovica és még a Duna sem túl nagy most, ezért nem nagy az esélye, hogy valami olyasmi jöjjön át, amivel nem tudtok megbirkózni.

– És ha mégis? – kérdezte Leó. A többiek nem nagyon tudták eldönteni, hogy a fiú aggódik, vagy reménykedik.

– A Szervezetnél mindig van valaki, aki készen áll, hogy a segítségetekre siessen, ha szükséges. De még egyszer elmondom, ennek az esélye nagyon kicsi.


Miután mindannyian ittak a zöld palack tartalmából a fiatalok két csapatra oszlottak. Zalán, Melinda és Félix a Duna-partra indultak azzal az indokkal, hogy Zalán tapasztaltabb, így jobb ha ők lesznek az elsők a folyónál. Így Mikolt és a másik két fiú a Sugovica sétány felé vették az útjukat.

– Egy kicsit azért ideges vagyok – vallotta be a lány, mikor már a kikötőkhöz vezető lépcsőn sétáltak lefelé.

– Pedig tegnap még te bátorítgattál – nevetett Kirill.

– Ugyan már srácok! Több lelkesedést kérek! – bátorította barátait Leó vidáman, s amint elhagyták a kikötőt és a sétányra léptek, hatalmas kardja már a kezében volt. Mikolt és Kirill is előhívták a fegyvereiket, hiszen a sétányon ilyenkor már nem botolhattak emberekbe.

Az éjszaka első felét a vízen tükröződő fények kémlelésével töltötték, de alig pár óra múlva a figyelmük rohamosan lankadt és inkább cseverésztek, mint a vizet bámulták, ahol semmi sem mozdult, leszámítva néhány álmatlanságban szenvedő kacsát.

Már javában elmúlt éjfél és Mikolt már nem is számolta, hányszor tették meg az utat oda és vissza a part mentén, mikor valami megrezdült a víz felszínén. Az egész csak olyan apró volt, mintha egy szellő kavart volna fel apró hullámokat, a három fiatal azonban érezte, hogy valami nem ideillő történik. Feszülten figyelték a vízfelszínt, amin a hold fénye alig tört meg. Kicsi, alig észrevehető árnyak suhantak el a fényes sávon a part felé tartva.

Mikolt erősen megmarkolta a kardját. Hirtelen jött meleg árasztotta el, majd ugyanilyen gyorsan a hideg futott végig a hátán, mindkettő izzadságcseppeket hagyva maga után. Kirill szeme ide-oda járkált a bokrokat pásztázva, Leó pedig hangosan szuszogott. Mikolt lélegzett egy mélyet és előrébb lépett. Nem tudta mi vár rá, azt viszont igen, hogy nem kellene félnie, hiszen Lovassy biztosította róla őket, hogy semmi komolyabb veszéllyel nem kell szembenézniük. Mégsem tudott lazítani az izmai feszültségén. Hiszen beledobták őket egy olyan helyzetbe, amivel még sohasem találkoztak, de pár napja még nem is gondolták volna, hogy létezhet ez a helyzet.

A bokrok megrezegtek és két apró lény szökkent elő a rejtekükből. Mikor feléjük fordultak hatalmas fekete szemeiken megcsillant a holdfény, majd hangosan sziszegve rájuk villantották tűhegyes és éles fogaikat, amik fémes színükkel csak úgy világítottak a szájukban. Leó csapott le először. A fekete kis lények egyszerűen elugrottak a pallos csapása elől, és próbáltak Mikolt és Kirill lábai között eliszkolni, ezt azonban ők nem hagyták. Kardjaikkal eltalálták a lényeket, de nem okoztak nekik sebesüléseket, egyszerűen csak átcsusszantak rajtuk, mintha ott sem lennének. Fájdalmat viszont annál inkább éreztek, mert ahogy a fiatalok próbálták őket a csapásaikkal a víz felé terelni, egyre hangosabban fújtak és sziszegtek rájuk a vasfogúak.

Végül elérték a vizet. A fekete vasfogú lények ráugrottak a fény képezte hídra, végigszaladtak rajta, majd a másik végén homályba vesztek. Mikolt a kardjára támaszkodva szuszogott, majd leült a homokba. Nem a feladat fárasztotta el, hanem a feszültség, hogy szembe kellett néznie az eddig ismeretlennel. A két fiú is ugyanígy tett és együtt bámulták a vízen rezgő ezüstszín hidat.

A hajnal első sugarait megpillantva visszaindultak az ébredező város felé.

– Ez az este nem sokat ért. Leszámítva azt a két kis izét… – jegyezte meg egy ásítás után Leó. – De remélem ez a lötty amit megittunk még kitart erre a napra.

– Ja. Nem akarok bealudni a matekóra közepén – morogta Kirill.

– Azért belegondolva, elég veszélyes lehet azoknak akik a part közelében laknak… – morfondírozott Mikolt.

– Rám gondolsz? – nézett rá tágra nyílt szemekkel Leó. – Csak mert én mióta az eszemet tudom itt lakok a part mellett alig pár méterre. De eddig soha semmi különöset nem vettem észre.

– De lehet, hogy mostantól fogsz! Ki tudja, mikor ébredtek fel bennünk a mágikus képességek – mutatott rá a dolgokra a lány.

– Ki tudja… De hogy a témánál maradjunk: Nem akartok feljönni hozzánk? – kérdezte Leó. – Még van több mint egy óra sulikezdésig. Szüleimnek meg valahogy kimagyarázom, miért vannak nálam ilyen korán vendégek.


Mikoltnak egész reggel az éjszaka történései jártak a fejében, és látta a barátain, hogy ők sincsenek másképp. Mindannyian jókedvűek voltak és izgatottak, hiszen egy új világot fedeztek fel maguknak, amiről mások nem is tudtak. Különlegesek voltak, kiváltságosak, és ez az érzés egy kicsit elszakította őket a valóság szürkeségétől.

Persze a napi rutin haladt tovább a megszokott menetben. Reggeli órák, nagyszünet, dél
utáni órák, ebéd a menzán, majd vissza az iskolába az edzésre.

– Ez eddig tuti nem volt itt – szólalt meg hirtelen Melinda, mikor Mikolt éppen a pólóját húzta le.

– Micsoda? – nézett körül kíváncsian Mikolt, de nem látott semmi szokatlant az öltözőben.

– Ez itt – bökött barátnője hátára Melinda. – Olyan mintha valaki összefirkálta volna a hátadat. De elég halvány… Mit csináltok ti Titusszal? – nézett gyanakvóan Mikoltra.

– Senki nem firkált össze! – vágott vissza Mikolt. – Legalábbis nem tudok róla… Lejön legalább? – kérdezte, mire barátnője jó erősen megdörzsölte azt a pontot, ahova pár másodperce bökött.

– Nem – mondta csalódottan Melinda.

– Nem számít – legyintett Mikolt és felhúzta az edzésre hozott pólóját. – Idővel majd lekopik – vonta meg a vállát, és elindult a tornaterembe. Barátnője kissé nyugtalanul, de követte őt.

Az edzés után próbálta jobban szemügyre venni Mikolt hátát, de nem sok esélye volt rá, mivel a lány elég gyorsan vetkőzött-öltözött. Végül úgy döntött, hogyha a barátnőjét annyira nem érdekli a dolog, akkor ő sem foglalkozik vele többet. Azt persze nem tudhatta, hogy barátnője otthon órákon át nézegette a hátát a tükörben, hátha felfedezi azt a furcsaságot, amit ő látott. És Mikoltnak mintha valami fel is tűnt volna, de olyan halványan, hogy nem volt benne biztos tényleg látja-e vagy egyáltalán tényleg ott van-e az a „firka”, amiről Melinda beszélt.